A hétvégén Sikondás, színházas több napos próba volt tervben. Ehez képest valamikor szerda délután kiderült, hogy nem lesz Sikonda. Pécsen leszünk és csak két nap. Leginkább azért, mert a rendezőnk úgy vélte, nem éri meg a fáradozást, hogy a két csapattal abban az állapotban, amiben vannak kimenjen, és tréniget tartson. Valahol itt kezdett felsejleni, hogy nem lesz eccerű'.Édesszüléim bejelentették magukat péntekre, mennél fogva a kétnapos tréning elkezdett billegni. Lakást nézni jöttek. Felmérni egy általam kiválasztott lakást. Megállapították, hogy nem átalakítható úgy, ahogy azt elképzelték (-tük). Még ebédeltünk egyet, aztán visszatértem a kis csapathoz. Mert reggel a tréning kezdetén ott voltam, és a csapattal tartottam a hegyre fel. A legnagyobb probléma, hogy nem beszélünk, nem beszélgetünk, hangzott el az alapvetés. Ezen fogunk változtatni. Leültünk egy körbe, hogy "most tessék beszélgetni!", és parancsszóra valahogy nem ment. Akkor született meg az ötlet, hogy sétáljunk. Hát sétáltunk át a városon, fel a hegyre. A nap tűzött és mindenki kimelegedett az út kétharmadára, amikor is én leváltam, hogy családommal legyek.
A családozás utánra a társaság a Dömörkapuhoz ért, ahonnan bementünk a Vidámparkba. Elég romos és elhanyagolt vidék ottan négyfős csoportokban megpróbáltunk életet lehelni a térbe. Nagyon jó kis performanszok készültek. Kivéve persze a mi csoportunké... Szombaton ezek a kis csoportok a próbaterem egyéb helységeit igyekeztek átlelkesíteni. Délutánra már két-két verziót is láttunk. Persze az a csoport, amiben dolgoztam megint nem érte el a mércét. Az erről folyó beszélgetés elsekélyesedő és hiábavaló volt. A hétvége értékelése végén a rendezőnkből kitört a szar. Valahogy úgy ahogy a szenyvízcsatornából, amikor a vécét takarítod. Hogy mennyire felszínesek, és mennyire értetlenek vagyunk meg éretlenek is. Satöbbi... És, hogy az általunk hozott szabályokat sem tartjuk tiszteletben, és, ha azt beszéltünk meg, hogy szólunk a másiknak, ha valami olyat tesz ami zavaró, akkor miért nem tesszük meg. És általában, gondoljuk már végig, hogy ezt, így akarjuk-e.
ebben a pillanatban jelent meg a hinta képe a szemem előtt. Meg az, hogy szépen beleültettek. Nem kicsit esett rosszul, hogy amíg az említett két nap az alkotótársiság elméleti keretében zajlott, egyszerre kiderül, hogy buta kis pöcs vagyok, és gondolkodjak el az életemen. Abban a percben egyszerre úgy gondoltam, nem. Ezt, így semmiképp nem akarom folytatni. És nem azért, mert egy nálam fiatalabb vagy bizonyos szempontból műveletlenebb alak vágja az arcomba, hogy szar vagyok. Hanem, mert nem szeretek vesszőfutáson részt venni. És nem szeretem, ha valami demokratikusnak van beállítva, ami pedig nem az.
Aztán ezen agyalgattam, hogy "most akkor hogyan tova?". Végülis egyelőre nem léptem ki,de az eddigi szkepszis tovább erősödött.
