Kifosztott baromfihús-pult

Tegnap volt a napja, hogy megvendégeltem Hugit. Ez már jó régre visszanyúló szokás közöttünk, tegnap nem is bírtuk rendesen kiszámolni, hogy pontosan hány éve is már. De tény, hogy ilyenkor egyszerre ünneplünk meg mindent. Névnap, születésnap és karácsony egy kalap alá. Én főzök, ő hozza a bort, ajándékolunk és hosszan-hosszan beszélgetünk. És ez nagyon jó így.
Mivel Hugi nagyon italofil. Azaz nagyon szeret mindent, ami olasz legyen szó konyháról vagy akár férfiakról. Nos ezért olasz kajákat kell egy ideje prezentálnom. Nem is esik olyan nagyon nehezemre :o).
A tegnap esti menüt már egyszer korábban elkövettem, de szerintem egyre közelebb kerülök a legjobbhoz. Mondhatnám persze, hogy saját ötlet, azt is mondhatnám, hogy egy olasz nagymama árulta el. De az az igazság, hogy biztos vagyok benne, hogy le van írva már valahol máshol is, akkor is, ha én kísérleteztem ki azt, amit most leírok.
A történethez persze hozzátartozik, hogy mint a nevéből is kiderül, csirke étel. Ehhez képest egy deka csirkemell filét sem lehetett kapni tegnap délelőtt a környező nagybevásárlóban, sem a hentesnél. Utóbbinál legalább csontos formájában volt mell, s így volt módom, kicsit bíbelődve ugyan, saját kezűleg filét készíteni.

Parmai csirkemell tésztakörettel

A csirkemelleket megmossuk, enyhén (!) lesózzuk, és állni hagyjuk. Elkészítjük a körethez a paradicsomos sugot. Egy közepes fej vöröshagymát apróra kockázunk kevés olajon dinsztelünk és sózunk. Kis vízzel felöntve főzhetjük is, hogy hamarabb összeessen. Mikor megpuhult hozzáadjuk az apróra vágott fokhagymát és az őrölt borsot, valamint egy olyan evőkanálnyi paradicsompürét is. A pürét, ha tudjuk pirítsuk le pisit, de ügyelve, a fokhagyma semmiképp ne égjen meg, mert rettenetesen megkeseredik akkor. A paradicsomos fokhagymás zamatok már kellőképp belengik a levegőt, amikor a hámozott és kicsit összeaprított paradicsomot is hozzáborítjuk. Egy teáskanál cukorral kicsit kiegyensúlyozhatjuk a paradicsom savasságát. Húsz percig rotyog eztán néha megkeverve a ragu. A nagyobbacska paradicsomdarabokat szétnyomkodhatjuk a fakanál fejével. Fekete olajbogyókat (magozottat) felezünk eközben, hogy ne unatkozzunk nagyon. Majd, ha sugo kezdi elfőni a levét hozzátesszük a félbevágott fekete bogyókat. Még öt percig fő együtt a vörös massza, aztán késznek nevezhetjük, de előtte oregánóval ízesítjük és ellenőrizzük a sósságát is.
A csirkemelleket leöblítjük majd gyengéden fellazítjuk. Ezt követően sós, szélen szárított sonkára (parmai a legjobb) terítjük a kilapogatott húst, és felgöngyöljük, úgy, hogy kivülről sonka fedje a csirkemellet. Kiolajozott tepsibe fektetjük a göngyölegeket, pár csepp olajat rá is csepegtetünk, majd sütőbe toljuk. Fólia alatt húsz percig, majd anélkül pirulásig sütjük kb. 200 fokon.
Vizet forralunk s elkészítjük a tésztát, mely lehet szinte bármi, a lényeg, hogy lecsepegtetés után nem olajjal, hanem a kész paradicsomos raguval forgatjuk össze.

Nekem ízlett. :o)

Kívánság-ebéd (vacsora?)

Ahogy arról Bambika már írt idén kétszer is karácsonyoltunk. Az előzetes tervek szerint december 21-én akartunk saját ünneplőset tartani, de az ajándék átadás korábbra tolódott. Viszont a főzőcske, meg fa állítás meg dzsingli-bellezés maradt tegnapelőttre.

Volt remekbe szabott muffin (Kedves saját receptje szerint) és pulyka, kívánságra.

Aszalt szilvás pulyka:

Végy egy darab pulykamell filét - én olyan kilónyit akartam, kicsit többet adtak, így a lekanyarított rész jó lett pörköltnek, amiből talán hortobágyi palacsinta lesz majd a két ünnp közt -, a szép színhúst merítsed tejbe úgy, hogy az jól ellepje. A tejbe tégy sót, szerecsendíót és fokhagymát ízlésed szerint. Hagyd a pulykát ázni, úszni, lazulni egy napig - tizenkét óra is elég, de a 24 még jobb. Mikor az idő letelt, vedd ki a húst a fűszeres léből, csepegtesd le majd tűzdeld meg alaposan aszaltszilvával - könnyebben megy, ha a szilvákat előtte félbe, harmadba darabolja az ember. Mikor már nem fér máshová nem fér a szilva, fogd az előre leszelt hajszál vékony bacont és tekerd, burkold be vele a húst ahogy éred, ki ne látszon semmi a pulykából. Ha ezzel megvagy, akkor kissé kiolajozott tepsibe helyezve olyan 180-200 fokra előmelegített sütőben előbb fólia alatt majd végül nélküle süsd készre. Kilónként egy órát érdemes számolni sülési időnek.
A kisült pecsenyelét gyorsforralóban némi ketchup és mustár hozzáadásával beforralva kész pecsenyemázat kapsz.
Köretnek hajában főtt krumplit ajánlok hozzá.

Jó étvágyat a karácsonyi remekhez!

Para-varieté-gondolat

"Magányom tudata szükségszerűen feltételezi annak tudását, hogy nem vagyok egyedül."

Hogy is van ez?

A fejmbe' ez megy

See the nation through the people's eyes,
See tears that flow like rivers from the skies.
Where it seems there are only borderlines
Where others turn and sigh,
You shall rise x2

There's disaster in your past
Boundaries in your path
What do you desire will lift you higher?
You don't have to be extraordinary, just forgiving.
And those who never heard your cries,
You shall rise x2
And look toward the skies.
Where others fail, you prevail in time.
You shall rise.

Awu indoda yam
Hayi bayibulele bo
Hayi indoda yam
Hayi ababanda bam

Ukubu izi ingane zabo zodlala zibuzuswa
Ingane ezindane zabo zodlala zibuziswa

(You may never know,
If you lay low, lay low) x4
You shall rise x3

Sooner or later we must try... Living
(You may never know,
If you lay low, lay low) x4

See the nation through the people's eyes,
See tears that flow like rivers from the skies.
Where it seems there are only borderlines
Where others turn and sigh,
You shall rise x4

(You may never know,
If you lay low, lay low) 4x

Sooner or later we must try... Living

/Mattafix - Living Darfur/

Nincs legjobb hely a világon, csak az az egy, ahol éppen.

Ha megint valaki másra várunk, úgy járunk, mint.
Bekészítettem magamnak egy hokedlit.
Ha sikerül, elérem a kapcsolót.

/Schilling Árpád - Egy szabadulóművész jeljegyzései/

Hinta-palinta

A hétvégén Sikondás, színházas több napos próba volt tervben. Ehez képest valamikor szerda délután kiderült, hogy nem lesz Sikonda. Pécsen leszünk és csak két nap. Leginkább azért, mert a rendezőnk úgy vélte, nem éri meg a fáradozást, hogy a két csapattal abban az állapotban, amiben vannak kimenjen, és tréniget tartson. Valahol itt kezdett felsejleni, hogy nem lesz eccerű'.
Édesszüléim bejelentették magukat péntekre, mennél fogva a kétnapos tréning elkezdett billegni. Lakást nézni jöttek. Felmérni egy általam kiválasztott lakást. Megállapították, hogy nem átalakítható úgy, ahogy azt elképzelték (-tük). Még ebédeltünk egyet, aztán visszatértem a kis csapathoz. Mert reggel a tréning kezdetén ott voltam, és a csapattal tartottam a hegyre fel. A legnagyobb probléma, hogy nem beszélünk, nem beszélgetünk, hangzott el az alapvetés. Ezen fogunk változtatni. Leültünk egy körbe, hogy "most tessék beszélgetni!", és parancsszóra valahogy nem ment. Akkor született meg az ötlet, hogy sétáljunk. Hát sétáltunk át a városon, fel a hegyre. A nap tűzött és mindenki kimelegedett az út kétharmadára, amikor is én leváltam, hogy családommal legyek.
A családozás utánra a társaság a Dömörkapuhoz ért, ahonnan bementünk a Vidámparkba. Elég romos és elhanyagolt vidék ottan négyfős csoportokban megpróbáltunk életet lehelni a térbe. Nagyon jó kis performanszok készültek. Kivéve persze a mi csoportunké... Szombaton ezek a kis csoportok a próbaterem egyéb helységeit igyekeztek átlelkesíteni. Délutánra már két-két verziót is láttunk. Persze az a csoport, amiben dolgoztam megint nem érte el a mércét. Az erről folyó beszélgetés elsekélyesedő és hiábavaló volt. A hétvége értékelése végén a rendezőnkből kitört a szar. Valahogy úgy ahogy a szenyvízcsatornából, amikor a vécét takarítod. Hogy mennyire felszínesek, és mennyire értetlenek vagyunk meg éretlenek is. Satöbbi... És, hogy az általunk hozott szabályokat sem tartjuk tiszteletben, és, ha azt beszéltünk meg, hogy szólunk a másiknak, ha valami olyat tesz ami zavaró, akkor miért nem tesszük meg. És általában, gondoljuk már végig, hogy ezt, így akarjuk-e.
ebben a pillanatban jelent meg a hinta képe a szemem előtt. Meg az, hogy szépen beleültettek. Nem kicsit esett rosszul, hogy amíg az említett két nap az alkotótársiság elméleti keretében zajlott, egyszerre kiderül, hogy buta kis pöcs vagyok, és gondolkodjak el az életemen. Abban a percben egyszerre úgy gondoltam, nem. Ezt, így semmiképp nem akarom folytatni. És nem azért, mert egy nálam fiatalabb vagy bizonyos szempontból műveletlenebb alak vágja az arcomba, hogy szar vagyok. Hanem, mert nem szeretek vesszőfutáson részt venni. És nem szeretem, ha valami demokratikusnak van beállítva, ami pedig nem az.
Aztán ezen agyalgattam, hogy "most akkor hogyan tova?". Végülis egyelőre nem léptem ki,de az eddigi szkepszis tovább erősödött.

"És az meg milyen már?"

Amikor az iskolai egészségnapról minden kölök hazamenekülne legszívesebben? És a suli előtt, az igazgatóhelyettesi iroda tűzfalának támaszkodva nem csak cigiznek, mint ahogy szoktak, hanem söröztek is tízkor?

Aztán persze, amikor beindul a suliban a műseb készítés és a ping-pong bajnokság, akkor olyan sorokba állnak a srácok, mintha cukorkát osztanának.

Nádak a levegőben

Ma egy egészen furcsa és új tréning elemmel zártuk az egyébként igencsak faszányosra sikeredett próbát. Ketten a terem két végébe álltak kezükben egy-egy náddal. Mi többiek feszülten figyeltünk. Ez a kettő lassan elindult egymás felé. Csukott szemmel. A léptek zaja eltűnt, de még a sóhajok is elnémultak. Lassan kőrözve cserkészte be egymást a két "vívó". A legkisebb neszre és pisszenésre is megfeszülő izomzattal reagáltak és füleltek, mejd egyszerre vadul kalimpálni kezdtek a másik feltételezett helye felé. Nem kiszúrni akarták egymás szemét a vívókardnyi hosszú száraz bambusszal, csak megérinteni a másik feje búbját, ezáltal bevinni sikeres találatot. A meccs addig tartott, míg valaki fel nem adja, vagy sikeres találat nem születik. Vakharc a javából.

Hazafelé ezután a fülhegyezős tréning után nagyon furcsa volt a séta egyedül. Mindent meghallottam a ködben. A távoli neszek egyszerre élesek és pontosak lettek. A feszült koncentráció nem múlt el. Közben a lámpafénynél látszott, hogyan szitál apró csillámot az ég, és hogyan teríti be fénylő fátylával a vasútállomást és a lámpák körül az eget. Kicsit megnyúlt az idő és mindenre valahogy jobban tudtam figyelni. Izgalmas érzés volt.

Zoknitlan

Nem jó zokni nélkül ücsörögni. Mocskos hideg van. Nem szeressem ezt a részét a dolognak. A hó jó volt vasárnap, de mostanra már koszos kis halmok se nagyon maradtak belőle. Mondjuk, épp' a hó miatt nem jöttek le az őseim, hogy felmérjék és alkudjanak egy lakás árából. Ezért aztán nekem kellett átmenni egy igen idős nénihez, aki nyavajogva (mert erre tényleg nincs más szó) előadta, hogy mennyire tisztességtelen az ajánlat, amit tettem. Majd igen aljas megjegyzéseket tett arra, hogy neki milyen rossz az, ha két hónapig nem tudok fizetni, és hogy én ezt teljesen direkt csinálom. Kedvem lett volna hangosan minősíteni őt és felmenőit, majd kiviharzani a lakásból. Végül csak elköszöntem.

Társasházi örömök

Azért van abban valami felemelő, amikor fél tizenkettőkor végre elhallgat a szomszédban a Karpathia legutóbbi albumának többedszeri bömbölése.

Bambival már már azon voltunk, hogy átmegyünk szólni, és ha nem hat, akkor az ő nappalijukban élünk nemi életet, hátha az majd észre téríti őket. De nem került sor az ingyen live-show-ra.

Szürke, borongós

Sok mindent feltételez az ember fia, ha havazást igérnek, de ezt a szmöttyedék időt nem hiszem. Az egyik diák a suliban még sosem látott, havat, és azért késett, mert muszáj volt hogy ezt a keveset kipróbálja. El volt varázsolva. Hát még akkor, amikor mondtam, hogy a hegyen talán több is megmarad belőle (mit több, egyátalán). Lehet, hogy csak a mértékegységeken kell finomítani és máris pontosabb az eredmény (értsd. érzés, élmény, viszony stb.)

Tegnap egy kiváló helyen voltunk Bambival. Érdemes erre a jelzőre nem csak azért, mert kiváló építészeti átgondoltsággal készült és belső tere letisztult és egységes. Nem is csak azért mert a kávéja enyhén pörkölt olasz szemekből készül, és gondos útókezelést kap (főzés, tejhab-pakolás, méz csurgatás, stb.). Hanem azért is mert ez a neve. Csak így egyszerűen: kiváló, akarom mondani excellent.

Első nekifutásra kicsit fellengzősnek és hivalkodónak gondoltam az elnevezést, de meghajlok az empíria előtt. Odabenn a meleg barna színek dominálnak és a padló márványos foltjai is izgalmas mintákba keverednek. A radiátort másutt elrejteni kívánó igyekezet itt nincs, és a fűtőtestek mint kis kandallók állnak az oldalfalak kőkereteiben. Határozott és végiggondolt szín és anyaghasználat a bútorok esetében is elmondható, sőt még a székek huzata esetében. A mosdó felé vezető kis alkóv valódi szépség; hatalmas tükör barokkos keretben, alatta asztalka, melynen virágok (ezúttal zöld alapon vörös foltos flamingók). Mint valami elegáns óvilági kávézó, mondhatnánk. Ja, kérem, ez egy elegáns óvilági kávézó, ahol ügyelnek arra is, hogy a mosdóban minden feladatra megfelelő és elkülönülő papír kerüljön.

A bécsi melange pedig az egyik legjobb volt, amit a városban ittam (na, azért a Semiramis moccája se kutya). Pincérnőnk kedves volt és alapos, bár az idegen szavak tanulásával még lesz némi gondja, és kukacoskodóbb kedvemben biztos be is szólok. Mégis a hely hangulata megakadályozta, hogy ilyet tegyek. Inkább csak kortyoltam a méztől édes, tejhabos csodát, és merengve bámultam a Kossuth teret, a hömpölygő embertömeget a széles üvegen át. Ilyenkor, ha nem figyelek oda, igazat adok Márainak, hogy, dekadencia ide vagy oda, polgárnak lenni jó.

Most a suli géptermében lopom a napot, és kiváncsian várom, hányan jönnek el megnézni a Faun labirintusát. Tipp? Én háromra szavazok az olaszos kollegával a technikussal és velem együtt...

>>Bréking nyúz et 16:54! Három diák is eljött.<<

Bulik, halottak és születésnapok

A hétvégén otthon voltam (ahogy, azt már írtam is). Ilyentájt, október és november fordulóján a családom sok születésnapot ünnepel. Úgy alakult, hogy a halottak napja és a születésnapok nálunk igen közel vannak egymáshoz. Ezért többnyire együtt ünneplünk és temetőt járunk, hogy az elhunytakkal is együtt "ünnepeljünk". Idén még országátutazós rokonlátogatós is belefért a négy napba.
Sőt egy vodka italakciós buli is belefért szombat este. Hugival "alapoztunk" náluk, némi mézes-málna pálinka és Bacardi-Cola volt műsoron. Hamar megütötte kis kobakom, hogy aztán kitisztuljon míg a szórakozóhelyre tartottunk. Ezért, meg mert kissé fájni kezdett a hasam megálltunk egy italkimérőnél az úton, ahol egy kis Jäger segített a gyomromnak helyreállni. A következő pillanatban már jegyet váltottam a szórakozó hely pénztáránál. Majd Hugival bevetettük magunkat a tizenévesek tömegébe. Vodkanarancs és Cosmopolitan párossal segítettük a zsibbadás fennmaradását. Fenn is maradt... A jobbára tizenpár éves korosztály tombolt, mi pedig tánciztunk, ahol tudtunk. Hugi kikezdett egy kopasz piuros bézbólsatyis sráccal. Elsezdte tőle a sapkáját és a fejébe csapta. A srác, bár hatalmas volt (hála az égnek) békésen tűrte. Úgy látszott azt hiszi, Hugi flörtöl vele, pedig csak szimplán nem volt magánál. Aztán egyszer csak megváltozott a dübörgő ritmus. A dj pultban pedig feltűnt egy új arc. A tömeg őrjöngeni kezdett. Mire megkérdeztem:

- Te, az nem a Sterbinszky?
- Nem. Az kopasz és szemüveges - felelte Hugi a tömeget túlharsogva.
- És, ha megnőtt a haja, és mondjuk kontaktlencsét vett?
- Ne bassz... - kerekedett el a tekintete - Aztaaa, ez tényleg ő.

Még jó, hogy az előtérben hatalmas plakátokon állt a neve, így elolvashattuk elfelé menet.

Vajas kenyér kolbásszal és uborkával

Nosztalgikus reggeli az ilyen. Valamiért a csemegeuborka és a kolbász párosa egy szendvicsen a gyermekkorom idézi. Biztos benne van az, hogy a Nagyim, aki a legtündéribb nagyik egyike volt amíg élt, sokszor készített katonákat nekem. A katona egy akkorka darb kenyér, amire épp' egy karika kolbász és egy szelet uborka fér rá. Miniszendvics, vagy ahogy a spanyolok hívják, tapas. Ezeket a katonákat gyártotta nekem villámsebesen az én nagymamám, amikor nála voltam reggeli időben. Én pedig versenyeztem, hogy vajon hamarabb meg tudom e enni, mint amilyen gyorsasággal ő elkészíti őket. Nyilván ez egy ügyes trükk a nem vagy keveset evő, vagy ilyennek hitt unoka feltáplálásában. De akkoriban nem gondoltam bele ebbe, csak faltam a katonákat.
Ma ízhatásra ilyen reggelit készítettem. És ez egy kicsit visszahozott abból az időből, amikor még lábujjhegyre kellett állnom, hogy kezet moshassak, vagy amikor még nem ért le a lábam a székről, miközben a citromos tea gőze mellett katonákat faltam.
Nosztalgikus az idő. A hétvégén három temetőben voltam. Egyre több virágot kell kivinni, egyre több sírt meglátogatni, egyre újabbakat. Meg ilyenkor így évfordulók tájékán amúgy is hajlamosabb vagyok összegezni és mérlegelni. Hiába a pezsgő, a társaság a társasjáték (amit ezúton is köszönök Bambikának!), azért csak elmerengek, hogy honnan hová, eddig és ezután. A dolgokkal alapvetően elégedett vagyok, és elfogadom a megváltoztathatatlanokat, de aki ismer tudja hogy alapvetően semmivel sem elégszem meg. Mellesleg épp most énekelték Amorf Ördögék, hogy:

Élj a mának, ne a mamának!
Mutass fityiszt a belvilágnak!
Költs a nőkre, legyél sportos,
Felkészült és nagyon hangos!
Élj a mának, ne a mamának!
Ments a vízből katicákat!
Ne légy finnyás, együnk sötétet!
Keressünk a Marson közértet!

Fejek fel, és mosoly. Mert, ha valamikor tíz éve az APEH nem kúrja el az adóazonosító jelem, akkor már talán utalták volna a szeptemberi és októberi fizumat. Ami nem gáz mert végülis a szülinapra kapott ajándékokra szánt pénz elkölthető megélhetésre is... :o)
Még jó, hogy a két másik munkahelyem, ahol persze negyed ennyit sem keresek legalább nem szórakozik ilyesmikkel és kifizet. És végülis süt a Nap is.

Összeszedem magam és elzúzok a suliba. Igen, oda, ahol nem fizetnek a munkámért... :o)

Bréking nyúz 13:10: A fizetést póntlólagos utalással a napokban eljuttatják a számlámra. Juppííí!

Poén

A mostani hétvége több szempontból is furcsán alakul. Egyrészt Artemisz egyik versét megzenésítve előadja valami ifjú titán rockcsapat és ez apropót ad, hogy végre fél év után kettesben is szót váltsunk egymással. Mert ő amúgy is egyre ott van én meg akár lehetek is egyre ottan. És a három órai kezdésig lesz szűken két óránk, hogy élménybeszámoljunk. Viszont lehet hogy hétfőn délelőtt tréning lesz, amire valahogy vissza kéne érjek... Ez az egyik megoldandó gubanc.
A másik, hogy jó lenne végre picikét otthon is lenni. Élőben is beszélni a nagymamival, és nem csak e-mailezni a szüleimmel. Hát ez a másik.
A poén pedig az, hogy szombaton hetedik órát tartok a suliban. Ugye szerintetek is vicces?

Gépszíj

Berántott, biza. Mer'hogy bazi sok a teendő. Hétvégén egy drámapedagógus rendezvény lesz, és Bikkfa bevállalta hogy a szervezés orszlánosabbik részét mecsinyázza. Meg is csinálta, már csak kettőt kell aludni, hogy megtudjuk, hogy sikerült a csinálás.
Közben persze tanítok ezer helyen: itthon, középsuliban, nyelvsuliban. Tehát óratervet készítek, dolgozatot javítok, tantervet és tanmenetet írok. Élvezem, hogy van mit tenni. Mindennek tetejébe most már heti két tréningünk is van, aminek fejlesztő hatásait nem lehet tagadni. Egyre jobban jön össze a banda, mindenki oldottabb és ügyesebb. Sőőőőt! Hétfőnként eztán gyerekszínjátszót is tartok zömmel öt-, hatodikas gyerkőcöknek, amiről (mármint az eddigi első foglalkozásról) egészen pozitív visszajelzést is kaptam.
Ezzel együtt alaposan beletenyereltem a lecsóba a középsuliban. Ugyanis az egyik osztályom nem tanult. Én meg kiosztottam néhány egyest. Az osztályból páran panaszkodtak a volt osztályfőnöküknek, aki történetesen már a főnököm, ugyanis előlépett igazgatóhelyettessé. Így nem egy tanár koléga kérdezett rá, hogy mi is történt, hanem a főnököm szembesített az osztály által állítottakkal, szinte tényként kezelve azokat. Meg majd be is jön órát látogatni. Mint a munkaközösségvezetőtől megtudtam, ez nem igazán szokás, pláne nem, hogy egy másik órámra meg a másik igazgatóhelyettes ült be. Az egészben az a bosszantó, hogy emiatt az inkriminált osztályban továbbra sem a nyelvtanulás van a porondon, meg a haladás, hanem mindenféle érzelmi jelenetek.
Viszont Bikkfa új lak után néz. És keresi azt a kis pécsi ingatlant, ahová talán véglegesen bele is költözik.

"Halál, dögvész, rothadás!"

A sikondai "túlélő tábornak" most egy kiadós nátha a következménye. Tegnap egész komoly lázzal fetrengtem, most meg úgy érzem, mintha többkilós súlyokat akasztottak volna a veséimre. Ennek ellenére mivel muszáj órát tartok itt is, ott is; természetesen a belem már kezd kifelé állni a testemből és még ragozhatnám.
De nem teszem, viszont elmesélem, hogy ma a TO-n megtudtam, hogy hülye vagyok. És nem, nem az a tanterv vonatkozik rám, aminek a kódját a nevemhez rendelték az egységes tanulmányi rendszerben. Hogy, akkor mégis milyen tanterv, azt nekem kell kideríteni, hiszen azt, kábé hat éve megkaptam nyomtatott formában is. Szóval most majd kereshetek. Mert a TO ezt nem tudja kideríteni a saját kis aktáiból. Mert a TO nem foglalkozik az egyetemisták tanulmányi ügyeivel. Csak halkan merem megkérdezni, akkor mégis mi a ló*****-al foglalkozik?
Mindezek után itthonról felhívok egy telefonszámot, amiről azt hiszem az esti tréningért felelős srácé, kérdem te vagy az "Pista", mire ő, hogy igen. Elpanaszolom neki náthakórságom, megértően hümmög, majd közli, hogy ő ugyan "Pista", de nem tart semmilyen tréninget este. És szerinte nyugodtan hagyjam ki. Ehhez képest a valódi "Pista" eléggé megsértődött, hogy ki szeretném hagyni a tréninget.

A cím egyébként idézet Bambikától...

Torokfájás, izomláz

Csütörtök estétől tegnap délig önképző táborban voltam. Egy halom idióta, mint amilyen én is vagyok, kitalálta, hogy színházat akar csinálni. Az önismeret, az emlékek rendszerezése, a testedzés és a gondolkodás mind-mind fontos eszközei a színésznek és a rendezőnek egyaránt.
Ezekre került sor abban a három napban, amit Sikondán töltöttem.
Bár a konkrét tréning csak péntek reggel kezdődött, a két társaság már csütörtök este összeverődött, hogy másnap hajnalban munkához lásson. Hajnali hatkor (talán pár perccel később) nekivágtunk az erdőnek. Ismeretlen, vizes és a hajnali szagoktól nehéz ösvényken lépdeltünk végig tölgyek, bükkök s néhány fenyő közt. Számlálatlanul sok éve már, hogy ilyen korán az erdőben sétáltam, rengeteg emlék rohant meg, képek a túrákról, amiket annyira szerettem. Aztán megálltunk egy tisztás szélén, ahol feladatul kaptunk hat órányi egyedül létet, két emlékkép megtalálását, befelé figyelést és minél kevesebb helyváltoztatást. Természetesen az elemek elviselését.
Az elemek a hideg, az éhség és a fáradtság formájában kúsztak be az elmémbe. Az éhséget viszonylag könnyen és objektíven lehetett kezelni. Nincs mit enni, pont. A hideg a Nap felkeltével megoldódott. Meg persze azután hogy ott hagytam a mező nyugati oldalát, ahová délig nem igen sütött oda a Nap. A domb gerincére felkaptatva a Nap a szemembe sütött. Ám melegét alig éreztem. S igen lassan tudtam csak felengedni. A cipőm sem száradt meg olyan hamar, mint vártam. A fáradtság alattomosan és aprólékosan kezdte ki a koncentráló képességem. Figyelmem lankadt, az emlékek rendszerezése közben gyakran elkalandozott. Grimaszoltam csak úgy magamnak, földgöröngyöket morzsolgattam roppant akkurátusan. Érdekes tapasztalás volt. Rengeteget megtanultam magamról, hogy hogyan viselkedem, ha bizonyos hiányok szorongatnak. Nem mondanám, hogy repetáznék, de színészileg igenis épültem belőle.
Délután aztán ezekből az élményekből kellett valamit megmutatni a többieknek. Igen érdekes performanszokat láttunk. Az enyémnél kiemelték a helyszín választást. Nem értették az üzenenetem. És megvallom én sem voltam benne biztos, hogy minden oké a performanszommal.
Szombaton és vasárnap aztán volt fizikai tréning is rendesen. Amellett, hogy persze a performanszokon is dolgoztunk tovább, magunkban csiszolva, pontosítva a formát.
A sok testmozgás most pizony olyan tagjaimban is fájdalmakat, hoz elő, amiket már évek óta nem éreztem. A hidehg és párás őszi levegő pedig a torkom kezdte ki. Ezért aztán nyögdécselve ülök a monitor előtt, és fáj, ha nyelek. Szegény, szegény én. :o)

Új idol

Minden meleg figyelmébe ajánlom Brent Corrigant, a fiatalember aki öt évvel fiatalabb nálam az amerikai álmot valósítja meg épp a nagy kék vízen túl. Az ifjú Sean Paul Lockhart az engedéjezett kornál jóval korábban pornózásra adta a fejét. Erre bíztatta korábbi menedzsere, aki végülis kénytelen-kelletlen finanszírozta Seant a saját stúdió elindításában. Amint ugyanis 21 lett előállt azzal az ötlettel, hogy bepereli a stúdiót, amiért őt hamis papírokkal "kényszerítették" modellkedni. Az Államok törvényhozásától tartó menedzser inkább a peren kívüli egyezséget választotta. Azóta Brent fizetős oldalán (ld. fenn) gyönyörködhetünk benne és az általa válogatott srácokban.

Az oldal fizetős, persze. Ám ez senkit ne rémítsen meg. Néhány torrentoldalon már elérhetőek akár ingyenesen is az új stúdió filmjei. Jó szórakozást hozzá!

Bepasizni egy lagzin

A mosoly tárgya ezúttal az értetlenség. Hugival arról beszélgettünk, hogy mennyire elképzelhetetlen, hogy bárki is bepasizzon egy esküvőn. Nekem sikerült. Mosoly. Mindenesetre értetlenül állok a történtek felett. Ám, ahogy a múlt minden más darabja elmosódik, mert nem a jelen része úgy ez is. De ezt még viszem. Legalábbis addig, amíg leírom.

Történt pedíg, hogy Hugi unokatesója Marika szombaton férjhez ment. (Ezúton újra és sokadszor sok boldogságot kívánok mindkettejüknek!) Az eskető szép rendben zajlott, aztán a százhatvanfős násznép átvonult a szomszédba a lagzira. Tyúhú! Volt bizony húsleves, marhapörkölt, sültek és rántottak, torták, sütemények. Meg volt szesz. Értehetetlen, hogy a szesz mit tesz. Legalábbis egyes heteroszexuális férfiakkal.

Nagy volt a táncolás. Valamiféle ugrálóst műveltünk összekapaszkodva jópáran a násznép számomra ismeretlenebb tagjaival (a térdem azóta sem frankó teljesen), majd a zenekar leállt s a szünetben az egyik - egyébként mellettem álló - fess fiatalember odalépett hozzám. Jobb kezével megragadta a tarkómat, s a fejemet az ő homlokához vonta. Baljával a derekam tájékán ragadott meg, és nem igen volt ellentmondásra alkalom.

- Hogy hívnak? - zihálta.

- Bikkfa. - mondom - Bikk Fa.

- Nagyon örülök, Bikk! - kaján vigyorral.

- Téged? - kérdeztem, ha már az úriember még sem volt az udvariassága teljében.

- X Y. - és kezet fogtunk. A nevét nem adatjogi komaplikációk miatt nem írom, hanem mert nem emlékszem. A szesz...

- Helyi vagy? - folytatta a kikérdezést. Én megilletődöttségemben bólintottam. (pedig nem is vagyok már annyira helyi) Ő pedig még kajánabb mosolyra szalajtotta szája szegletét.

- Akkor remélem, találkozunk még. - mondta és szinte kacsintott hozzá.

Hugi a végére ért oda, és megkérdezte, hogy mi történt. Én meg nem tudtam mit mondani. Az est folyamán eztán éreztem, hogy a srác figyel, és igyekszik a közelemben maradni. Még kétszer örvendezett nekem, hogy mennyire örül, hogy találkoztunk.

- Hát így - mondtam aztán Huginak, arra kérdésére, hogy be lehet e pasizni egy lagzin.

Már előre...

félek, hogy mi lesz ma este. A színházi tréning a múlt héten is péntekig elhúzódott, mármint, hogy a kiheverése. Régen volt már az arcizmom izomlázban, de a múlt szerdán megint összejött. Kiváncsi kezdek lenni, hogy ma vajon melyik izomcsoportom terhelődik túl. Panasznak tűnhet, de valójában nagyon örülök. Hiányzott a mozgás. Erre tegnap a teremben ébredtem rá. Valahol a fekpad és a tárogató közt, belémnyilaltt a felismerés, hogy ez jó ideje kimaradt az életemből, pedig milyen jó is tud lenni, mikor az ember csak úgy eldől este sajgó izomhelyekkel, és meg sem mozdul reggelig.

Grátisz testmozgás, hogy a hétvégén a nagymamám régi derítőjét lapátolhatom tele földdel. Nem teljesen világos, hogy miért fontos. Ha igaz, a házat eladtuk, akkor meg nem a mi dolgunk. Meg is kérdem apámat, hogy miért is van szükség erre...

Lassan ideje lesz nekikezdeni a készülődésnek. Kedves egy óra múlva vár az egyetemen, és a hajam úgy áll szerte szana, mintha belenyúltam volna a konnektorba. A szájszagot meg ne is említsük!

Új munka, új év, új minden

Meglepő fordulatok történnek. Augusztusban felnéztem a teliholdra, s azt mondtam, valami bezeljesedik, valami kitelik. Végre valami olyasmivel foglalkozom, mint amivel valóban kéne. Tanítok méghozzá elég széles spektrumon. Élvezem és szórakoztat, hogy spanyolt taníthatok többnyire olyanoknak, akik erre vevők is. Azon persze el kell gondolkodnom, mit is tegyek azokkal a renitensekkel, akik annyira nem lelkesek.Vagy lelkesítek vagy szigorkodok, persze leginkább mindkettő, csak a helyes arány a kérdés.

Ez a lendület meglehetősen erős, és jól esik végre a nyári depressziómból kifelé lépdelni. Asszem mégiscsak a cselekvés a legjobb antidepresszáns. A jelek szerint elég cselekvős heteim lesznek. Ami amellett, hogy nem engedi negatív irányba fordulni a gondolataimat, még némi pénzt is hoz a konyhára (remélhetőleg).

Főleg kezdőkkel foglalkozom. Ez nem túl mély víz, az előző két év gyakorlatához képest meg aztán kacsaúsztató se. Viszont emiatt van lehetőségem alaposnak lenni, és odafigyelni a részletekre. Talán van némi reményem a minőségi változásra. Szerfelett kellemes, hogy a suliban tudják a nevem a kollégák, és visszaköszönnek. Persze ehhez lehet, hogy az is kell, hogy az ember megélje, milyen az amikor nem ilyenek.

bloggertalálkozó

Az utolsó lökés a pénteki vacsora volt. No, meg az arra való reakciók. Két bloggerrel, Párommal és azzal a sráccal: aki elindított a blogírásban elmentünk vacsorázni. A kedvenc helyünkön alig volt asztal, és a díszes és egyre gyarapodó társaság a másik asztal(ok)nál olyan ismerősök voltak, akik közül többen maguk is bloggerek, bloggerinák. Vicces volt életben is látni jó rég vagy soha az életben nem látott író társakat. Vicces volt mert sok mindenre számítottam, de erre nem. A feszélyezett bemutatkozás, a hogy vagy kérdésre összerezzenő szemöldök.

Azért mondom utolsó lökésnek, mert erről írni kell. És én már lassan egy éve nem működöm aktív bloggerként, az ott ücsörgő néhányan pedig restek. Írnak az estéről, de a kellemes összetalálkozást valamiért elfelejtik.

Szó kiált a pusztaságba: örülök, hogy láthattalak benneteket!

Oncidium

Az oncidium egy orchideaféle. Szép apró virága vannak, melyeket hosszú fürtökben bont ki az orchideákra oly jellemző "virágágon", mely a levélágak tövénél sarjad. És ez a csodás növény most a konyhánkaban virít és tölti be kellemes illatával a helységet. (A fotón a konyhai "növényke" egyik lehullatott virága látható.)
Ma dísznövénykiállítás és -vásáron jártunk Bambikával, és ott szereztük ezt a szemrevaló példányt, potom pénzért. De mellette még befektettünk egy kis mini mocsári kertbe, amihez első körben a növény anyagot, néhány harmatfű fajt szereztünk be, a következő lépés a mész mentes tőzeg, és a tálszerű telepítő edény lesz. Már nagyon várom... :o)
A bruschette finom volt. Hát még a tejszínes eper utána.

Mamma pizzája

Tegnap szűkebb kompániám nálam ebédelt. Amolyan évadzáró, jövő évadra tervező kis kupaktanácsot tartottunk. Mivel lehetne megvendégelni négy barátot? Kitaláltam, hogy csinálok igazi kézzel gyúrt pizzát.
Csütörtök este láttam neki, a kelt tésztának pihennie kell. Vettem fél kiló lisztet, negyed liter tejet, fél pohát tejfelt és egy morzsányi élesztőt ezeket jól összekevertem, gyúrtam, dagasztottam. Mikor lassan levált a kezemről (ezen kicsit segítettem liszttel), egy formás kis kupacot alakítottam belőle.
A kupacot egy kiolajozott tálba raktam, s folpackkal lefedve a hűtőbe tettem állni.
Aztán tegnap reggel Kedvessel felkerekedtünk. A piacra megérkezve a hömpölygő forgatagba vetődtünk, sok gyönyörű virág, zöldség és gyümölcs közt téblábolva válogattuk ki az ebédhez és a hétvégére valókat. Mélypiros paradicsomok, hófehér főzőhagymák, rózsás újburgonyák és csodás eprekkel megrakodva értünk haza. Egy picit csaltunk és előre reszelt sajtot nomeg tejszínhabot az eperhez már a helyi ábécében szereztünk.
Itthon aztán nekiálltam. A sütőt előmelegítésre állítottam, paradicsomot, házikolbászt karikáztam. A tésztát kinyújtottam, két tepsibe terítettem, megkentem pizakrémmel, megszórtam oregánóval és bazsalikommal, majd beborítottam előbb kolbásszal, aztán befedtem az egészet a vastag paradicsom szeletekkel. Gazdagon meghintve sajttal húsz, huszonöt percre a sütőbe toltam a tepsiket.
Az egészben az volt a rossz hogy túl hamar elfogyott. :o) Ma Bruschette lesz vacsorára. Legalábbis valami olasmi. ;o)Éljenek a Mediterrán ízek!

Erdő

Kedves mondta a minap, hogy, ha nem hallik be az utcai forgalom, akkor a közeli akác- és hársfák egészen erdei környezetet varázsolnak. Mostanra a lobok eltakarják a túloldal házait, s így ha az ember egy csendes hétvégi délelőttőn kitekint az erkélynek nevezett kilépőnk felett a madárcsicsrgés fülsiketítő zajában látja a hullámzó zöldet, és egyszerre egy smaragd álomban találja magát. Leleményes írónk ezt az érzést kívánja fokozni, azzal, hogy további zöldet telepít a négyzetméternyi betonlapra mely a szobától nyugatra a levegőbe függeszkedik, s nem átallanak erkélynek nevezni. a ződ meg virágzik s az egész így lesz mesés. :o)

Éljen a bizonytalanság!

Kedden "állás-interjún" voltam. Azért az idézőjel, mert valójában csak szőrmentén beszélgettünk erről-arról a főnökkel, és nem mondanám, hogy különösebben vizsga szitu lett volna. Aztán a délutáni próba alatt már éreztem a nyakam körül a hurok szorítását. Tegnap egy újabb gyakorlat volt soron, amit a jelek szerint elég jól abszolváltam, viszont ma hiába mentem be úgy, hogy "na, akkar beszéljük meg, hogy mennyi az annyi", a főnök rendkívül elfoglalt, ezért a végső amment majd csak a jövő héten hallom meg. Hogy ez vajon az alkalmazásomat jelenti e majd, arról foggalmam sincsen. Kedves biztatgat, hogy, ha ennyire jófejek amúgy velem, és koccintunk a főnökkel, amikor véletlenül összeakadunk a városban, akkor nem lesz semmi gáz. Én azért nem vennék még rá mérget. Szóval tessék szorítani!

És "most egy kis más", ahogy tanult (később FKgP szóvivő és cicababa) újságíró kolegínám mondaná: átkerült a piros sarok-kanapé az új Bikk-lakba, mely innentől kezdve már visszavonhatatlanul Bambi-kuckó is. A sarokkanappé sajna nem fért bele a kamerába, de a rajta trónoló Boog igen.

Tavasz és újjászületés...

Természetesen semelyik, a címben említett, nyálas fogalomban nem hiszek. A korábbi írásaim folytatása várható emitt. Az előző blog elfáradt kissé, részben az olvasótáborral kívánok szakítani, részben a saját stílusomat kell picikét update-elni. Mert ahogy a fák is megváltoztatják kérgüket, lombozatukat, úgy én is változom. Bár a lényeg ugyan az marad.


A rengeteg lemaradást nem fogom, akárcsak megpróbálni, behozni. Azok legyenek az elveszett idő részei. Persze lehet, hogy fogok azokból a pllanatokból is idézgetni, de semmiképp nem fogok egész napokat a saját múltam összegzésére feccölni. Jön még elég nap, amit le lehet írni.


Kedves régi és új olvasók, tartsatok velem az újrakezdésben, a folytatásban.