"Halál, dögvész, rothadás!"

A sikondai "túlélő tábornak" most egy kiadós nátha a következménye. Tegnap egész komoly lázzal fetrengtem, most meg úgy érzem, mintha többkilós súlyokat akasztottak volna a veséimre. Ennek ellenére mivel muszáj órát tartok itt is, ott is; természetesen a belem már kezd kifelé állni a testemből és még ragozhatnám.
De nem teszem, viszont elmesélem, hogy ma a TO-n megtudtam, hogy hülye vagyok. És nem, nem az a tanterv vonatkozik rám, aminek a kódját a nevemhez rendelték az egységes tanulmányi rendszerben. Hogy, akkor mégis milyen tanterv, azt nekem kell kideríteni, hiszen azt, kábé hat éve megkaptam nyomtatott formában is. Szóval most majd kereshetek. Mert a TO ezt nem tudja kideríteni a saját kis aktáiból. Mert a TO nem foglalkozik az egyetemisták tanulmányi ügyeivel. Csak halkan merem megkérdezni, akkor mégis mi a ló*****-al foglalkozik?
Mindezek után itthonról felhívok egy telefonszámot, amiről azt hiszem az esti tréningért felelős srácé, kérdem te vagy az "Pista", mire ő, hogy igen. Elpanaszolom neki náthakórságom, megértően hümmög, majd közli, hogy ő ugyan "Pista", de nem tart semmilyen tréninget este. És szerinte nyugodtan hagyjam ki. Ehhez képest a valódi "Pista" eléggé megsértődött, hogy ki szeretném hagyni a tréninget.

A cím egyébként idézet Bambikától...

Torokfájás, izomláz

Csütörtök estétől tegnap délig önképző táborban voltam. Egy halom idióta, mint amilyen én is vagyok, kitalálta, hogy színházat akar csinálni. Az önismeret, az emlékek rendszerezése, a testedzés és a gondolkodás mind-mind fontos eszközei a színésznek és a rendezőnek egyaránt.
Ezekre került sor abban a három napban, amit Sikondán töltöttem.
Bár a konkrét tréning csak péntek reggel kezdődött, a két társaság már csütörtök este összeverődött, hogy másnap hajnalban munkához lásson. Hajnali hatkor (talán pár perccel később) nekivágtunk az erdőnek. Ismeretlen, vizes és a hajnali szagoktól nehéz ösvényken lépdeltünk végig tölgyek, bükkök s néhány fenyő közt. Számlálatlanul sok éve már, hogy ilyen korán az erdőben sétáltam, rengeteg emlék rohant meg, képek a túrákról, amiket annyira szerettem. Aztán megálltunk egy tisztás szélén, ahol feladatul kaptunk hat órányi egyedül létet, két emlékkép megtalálását, befelé figyelést és minél kevesebb helyváltoztatást. Természetesen az elemek elviselését.
Az elemek a hideg, az éhség és a fáradtság formájában kúsztak be az elmémbe. Az éhséget viszonylag könnyen és objektíven lehetett kezelni. Nincs mit enni, pont. A hideg a Nap felkeltével megoldódott. Meg persze azután hogy ott hagytam a mező nyugati oldalát, ahová délig nem igen sütött oda a Nap. A domb gerincére felkaptatva a Nap a szemembe sütött. Ám melegét alig éreztem. S igen lassan tudtam csak felengedni. A cipőm sem száradt meg olyan hamar, mint vártam. A fáradtság alattomosan és aprólékosan kezdte ki a koncentráló képességem. Figyelmem lankadt, az emlékek rendszerezése közben gyakran elkalandozott. Grimaszoltam csak úgy magamnak, földgöröngyöket morzsolgattam roppant akkurátusan. Érdekes tapasztalás volt. Rengeteget megtanultam magamról, hogy hogyan viselkedem, ha bizonyos hiányok szorongatnak. Nem mondanám, hogy repetáznék, de színészileg igenis épültem belőle.
Délután aztán ezekből az élményekből kellett valamit megmutatni a többieknek. Igen érdekes performanszokat láttunk. Az enyémnél kiemelték a helyszín választást. Nem értették az üzenenetem. És megvallom én sem voltam benne biztos, hogy minden oké a performanszommal.
Szombaton és vasárnap aztán volt fizikai tréning is rendesen. Amellett, hogy persze a performanszokon is dolgoztunk tovább, magunkban csiszolva, pontosítva a formát.
A sok testmozgás most pizony olyan tagjaimban is fájdalmakat, hoz elő, amiket már évek óta nem éreztem. A hidehg és párás őszi levegő pedig a torkom kezdte ki. Ezért aztán nyögdécselve ülök a monitor előtt, és fáj, ha nyelek. Szegény, szegény én. :o)

Új idol

Minden meleg figyelmébe ajánlom Brent Corrigant, a fiatalember aki öt évvel fiatalabb nálam az amerikai álmot valósítja meg épp a nagy kék vízen túl. Az ifjú Sean Paul Lockhart az engedéjezett kornál jóval korábban pornózásra adta a fejét. Erre bíztatta korábbi menedzsere, aki végülis kénytelen-kelletlen finanszírozta Seant a saját stúdió elindításában. Amint ugyanis 21 lett előállt azzal az ötlettel, hogy bepereli a stúdiót, amiért őt hamis papírokkal "kényszerítették" modellkedni. Az Államok törvényhozásától tartó menedzser inkább a peren kívüli egyezséget választotta. Azóta Brent fizetős oldalán (ld. fenn) gyönyörködhetünk benne és az általa válogatott srácokban.

Az oldal fizetős, persze. Ám ez senkit ne rémítsen meg. Néhány torrentoldalon már elérhetőek akár ingyenesen is az új stúdió filmjei. Jó szórakozást hozzá!

Bepasizni egy lagzin

A mosoly tárgya ezúttal az értetlenség. Hugival arról beszélgettünk, hogy mennyire elképzelhetetlen, hogy bárki is bepasizzon egy esküvőn. Nekem sikerült. Mosoly. Mindenesetre értetlenül állok a történtek felett. Ám, ahogy a múlt minden más darabja elmosódik, mert nem a jelen része úgy ez is. De ezt még viszem. Legalábbis addig, amíg leírom.

Történt pedíg, hogy Hugi unokatesója Marika szombaton férjhez ment. (Ezúton újra és sokadszor sok boldogságot kívánok mindkettejüknek!) Az eskető szép rendben zajlott, aztán a százhatvanfős násznép átvonult a szomszédba a lagzira. Tyúhú! Volt bizony húsleves, marhapörkölt, sültek és rántottak, torták, sütemények. Meg volt szesz. Értehetetlen, hogy a szesz mit tesz. Legalábbis egyes heteroszexuális férfiakkal.

Nagy volt a táncolás. Valamiféle ugrálóst műveltünk összekapaszkodva jópáran a násznép számomra ismeretlenebb tagjaival (a térdem azóta sem frankó teljesen), majd a zenekar leállt s a szünetben az egyik - egyébként mellettem álló - fess fiatalember odalépett hozzám. Jobb kezével megragadta a tarkómat, s a fejemet az ő homlokához vonta. Baljával a derekam tájékán ragadott meg, és nem igen volt ellentmondásra alkalom.

- Hogy hívnak? - zihálta.

- Bikkfa. - mondom - Bikk Fa.

- Nagyon örülök, Bikk! - kaján vigyorral.

- Téged? - kérdeztem, ha már az úriember még sem volt az udvariassága teljében.

- X Y. - és kezet fogtunk. A nevét nem adatjogi komaplikációk miatt nem írom, hanem mert nem emlékszem. A szesz...

- Helyi vagy? - folytatta a kikérdezést. Én megilletődöttségemben bólintottam. (pedig nem is vagyok már annyira helyi) Ő pedig még kajánabb mosolyra szalajtotta szája szegletét.

- Akkor remélem, találkozunk még. - mondta és szinte kacsintott hozzá.

Hugi a végére ért oda, és megkérdezte, hogy mi történt. Én meg nem tudtam mit mondani. Az est folyamán eztán éreztem, hogy a srác figyel, és igyekszik a közelemben maradni. Még kétszer örvendezett nekem, hogy mennyire örül, hogy találkoztunk.

- Hát így - mondtam aztán Huginak, arra kérdésére, hogy be lehet e pasizni egy lagzin.

Már előre...

félek, hogy mi lesz ma este. A színházi tréning a múlt héten is péntekig elhúzódott, mármint, hogy a kiheverése. Régen volt már az arcizmom izomlázban, de a múlt szerdán megint összejött. Kiváncsi kezdek lenni, hogy ma vajon melyik izomcsoportom terhelődik túl. Panasznak tűnhet, de valójában nagyon örülök. Hiányzott a mozgás. Erre tegnap a teremben ébredtem rá. Valahol a fekpad és a tárogató közt, belémnyilaltt a felismerés, hogy ez jó ideje kimaradt az életemből, pedig milyen jó is tud lenni, mikor az ember csak úgy eldől este sajgó izomhelyekkel, és meg sem mozdul reggelig.

Grátisz testmozgás, hogy a hétvégén a nagymamám régi derítőjét lapátolhatom tele földdel. Nem teljesen világos, hogy miért fontos. Ha igaz, a házat eladtuk, akkor meg nem a mi dolgunk. Meg is kérdem apámat, hogy miért is van szükség erre...

Lassan ideje lesz nekikezdeni a készülődésnek. Kedves egy óra múlva vár az egyetemen, és a hajam úgy áll szerte szana, mintha belenyúltam volna a konnektorba. A szájszagot meg ne is említsük!

Új munka, új év, új minden

Meglepő fordulatok történnek. Augusztusban felnéztem a teliholdra, s azt mondtam, valami bezeljesedik, valami kitelik. Végre valami olyasmivel foglalkozom, mint amivel valóban kéne. Tanítok méghozzá elég széles spektrumon. Élvezem és szórakoztat, hogy spanyolt taníthatok többnyire olyanoknak, akik erre vevők is. Azon persze el kell gondolkodnom, mit is tegyek azokkal a renitensekkel, akik annyira nem lelkesek.Vagy lelkesítek vagy szigorkodok, persze leginkább mindkettő, csak a helyes arány a kérdés.

Ez a lendület meglehetősen erős, és jól esik végre a nyári depressziómból kifelé lépdelni. Asszem mégiscsak a cselekvés a legjobb antidepresszáns. A jelek szerint elég cselekvős heteim lesznek. Ami amellett, hogy nem engedi negatív irányba fordulni a gondolataimat, még némi pénzt is hoz a konyhára (remélhetőleg).

Főleg kezdőkkel foglalkozom. Ez nem túl mély víz, az előző két év gyakorlatához képest meg aztán kacsaúsztató se. Viszont emiatt van lehetőségem alaposnak lenni, és odafigyelni a részletekre. Talán van némi reményem a minőségi változásra. Szerfelett kellemes, hogy a suliban tudják a nevem a kollégák, és visszaköszönnek. Persze ehhez lehet, hogy az is kell, hogy az ember megélje, milyen az amikor nem ilyenek.

bloggertalálkozó

Az utolsó lökés a pénteki vacsora volt. No, meg az arra való reakciók. Két bloggerrel, Párommal és azzal a sráccal: aki elindított a blogírásban elmentünk vacsorázni. A kedvenc helyünkön alig volt asztal, és a díszes és egyre gyarapodó társaság a másik asztal(ok)nál olyan ismerősök voltak, akik közül többen maguk is bloggerek, bloggerinák. Vicces volt életben is látni jó rég vagy soha az életben nem látott író társakat. Vicces volt mert sok mindenre számítottam, de erre nem. A feszélyezett bemutatkozás, a hogy vagy kérdésre összerezzenő szemöldök.

Azért mondom utolsó lökésnek, mert erről írni kell. És én már lassan egy éve nem működöm aktív bloggerként, az ott ücsörgő néhányan pedig restek. Írnak az estéről, de a kellemes összetalálkozást valamiért elfelejtik.

Szó kiált a pusztaságba: örülök, hogy láthattalak benneteket!