Hinta-palinta

A hétvégén Sikondás, színházas több napos próba volt tervben. Ehez képest valamikor szerda délután kiderült, hogy nem lesz Sikonda. Pécsen leszünk és csak két nap. Leginkább azért, mert a rendezőnk úgy vélte, nem éri meg a fáradozást, hogy a két csapattal abban az állapotban, amiben vannak kimenjen, és tréniget tartson. Valahol itt kezdett felsejleni, hogy nem lesz eccerű'.
Édesszüléim bejelentették magukat péntekre, mennél fogva a kétnapos tréning elkezdett billegni. Lakást nézni jöttek. Felmérni egy általam kiválasztott lakást. Megállapították, hogy nem átalakítható úgy, ahogy azt elképzelték (-tük). Még ebédeltünk egyet, aztán visszatértem a kis csapathoz. Mert reggel a tréning kezdetén ott voltam, és a csapattal tartottam a hegyre fel. A legnagyobb probléma, hogy nem beszélünk, nem beszélgetünk, hangzott el az alapvetés. Ezen fogunk változtatni. Leültünk egy körbe, hogy "most tessék beszélgetni!", és parancsszóra valahogy nem ment. Akkor született meg az ötlet, hogy sétáljunk. Hát sétáltunk át a városon, fel a hegyre. A nap tűzött és mindenki kimelegedett az út kétharmadára, amikor is én leváltam, hogy családommal legyek.
A családozás utánra a társaság a Dömörkapuhoz ért, ahonnan bementünk a Vidámparkba. Elég romos és elhanyagolt vidék ottan négyfős csoportokban megpróbáltunk életet lehelni a térbe. Nagyon jó kis performanszok készültek. Kivéve persze a mi csoportunké... Szombaton ezek a kis csoportok a próbaterem egyéb helységeit igyekeztek átlelkesíteni. Délutánra már két-két verziót is láttunk. Persze az a csoport, amiben dolgoztam megint nem érte el a mércét. Az erről folyó beszélgetés elsekélyesedő és hiábavaló volt. A hétvége értékelése végén a rendezőnkből kitört a szar. Valahogy úgy ahogy a szenyvízcsatornából, amikor a vécét takarítod. Hogy mennyire felszínesek, és mennyire értetlenek vagyunk meg éretlenek is. Satöbbi... És, hogy az általunk hozott szabályokat sem tartjuk tiszteletben, és, ha azt beszéltünk meg, hogy szólunk a másiknak, ha valami olyat tesz ami zavaró, akkor miért nem tesszük meg. És általában, gondoljuk már végig, hogy ezt, így akarjuk-e.
ebben a pillanatban jelent meg a hinta képe a szemem előtt. Meg az, hogy szépen beleültettek. Nem kicsit esett rosszul, hogy amíg az említett két nap az alkotótársiság elméleti keretében zajlott, egyszerre kiderül, hogy buta kis pöcs vagyok, és gondolkodjak el az életemen. Abban a percben egyszerre úgy gondoltam, nem. Ezt, így semmiképp nem akarom folytatni. És nem azért, mert egy nálam fiatalabb vagy bizonyos szempontból műveletlenebb alak vágja az arcomba, hogy szar vagyok. Hanem, mert nem szeretek vesszőfutáson részt venni. És nem szeretem, ha valami demokratikusnak van beállítva, ami pedig nem az.
Aztán ezen agyalgattam, hogy "most akkor hogyan tova?". Végülis egyelőre nem léptem ki,de az eddigi szkepszis tovább erősödött.

Zoknitlan

Nem jó zokni nélkül ücsörögni. Mocskos hideg van. Nem szeressem ezt a részét a dolognak. A hó jó volt vasárnap, de mostanra már koszos kis halmok se nagyon maradtak belőle. Mondjuk, épp' a hó miatt nem jöttek le az őseim, hogy felmérjék és alkudjanak egy lakás árából. Ezért aztán nekem kellett átmenni egy igen idős nénihez, aki nyavajogva (mert erre tényleg nincs más szó) előadta, hogy mennyire tisztességtelen az ajánlat, amit tettem. Majd igen aljas megjegyzéseket tett arra, hogy neki milyen rossz az, ha két hónapig nem tudok fizetni, és hogy én ezt teljesen direkt csinálom. Kedvem lett volna hangosan minősíteni őt és felmenőit, majd kiviharzani a lakásból. Végül csak elköszöntem.

Társasházi örömök

Azért van abban valami felemelő, amikor fél tizenkettőkor végre elhallgat a szomszédban a Karpathia legutóbbi albumának többedszeri bömbölése.

Bambival már már azon voltunk, hogy átmegyünk szólni, és ha nem hat, akkor az ő nappalijukban élünk nemi életet, hátha az majd észre téríti őket. De nem került sor az ingyen live-show-ra.

Poén

A mostani hétvége több szempontból is furcsán alakul. Egyrészt Artemisz egyik versét megzenésítve előadja valami ifjú titán rockcsapat és ez apropót ad, hogy végre fél év után kettesben is szót váltsunk egymással. Mert ő amúgy is egyre ott van én meg akár lehetek is egyre ottan. És a három órai kezdésig lesz szűken két óránk, hogy élménybeszámoljunk. Viszont lehet hogy hétfőn délelőtt tréning lesz, amire valahogy vissza kéne érjek... Ez az egyik megoldandó gubanc.
A másik, hogy jó lenne végre picikét otthon is lenni. Élőben is beszélni a nagymamival, és nem csak e-mailezni a szüleimmel. Hát ez a másik.
A poén pedig az, hogy szombaton hetedik órát tartok a suliban. Ugye szerintetek is vicces?

Gépszíj

Berántott, biza. Mer'hogy bazi sok a teendő. Hétvégén egy drámapedagógus rendezvény lesz, és Bikkfa bevállalta hogy a szervezés orszlánosabbik részét mecsinyázza. Meg is csinálta, már csak kettőt kell aludni, hogy megtudjuk, hogy sikerült a csinálás.
Közben persze tanítok ezer helyen: itthon, középsuliban, nyelvsuliban. Tehát óratervet készítek, dolgozatot javítok, tantervet és tanmenetet írok. Élvezem, hogy van mit tenni. Mindennek tetejébe most már heti két tréningünk is van, aminek fejlesztő hatásait nem lehet tagadni. Egyre jobban jön össze a banda, mindenki oldottabb és ügyesebb. Sőőőőt! Hétfőnként eztán gyerekszínjátszót is tartok zömmel öt-, hatodikas gyerkőcöknek, amiről (mármint az eddigi első foglalkozásról) egészen pozitív visszajelzést is kaptam.
Ezzel együtt alaposan beletenyereltem a lecsóba a középsuliban. Ugyanis az egyik osztályom nem tanult. Én meg kiosztottam néhány egyest. Az osztályból páran panaszkodtak a volt osztályfőnöküknek, aki történetesen már a főnököm, ugyanis előlépett igazgatóhelyettessé. Így nem egy tanár koléga kérdezett rá, hogy mi is történt, hanem a főnököm szembesített az osztály által állítottakkal, szinte tényként kezelve azokat. Meg majd be is jön órát látogatni. Mint a munkaközösségvezetőtől megtudtam, ez nem igazán szokás, pláne nem, hogy egy másik órámra meg a másik igazgatóhelyettes ült be. Az egészben az a bosszantó, hogy emiatt az inkriminált osztályban továbbra sem a nyelvtanulás van a porondon, meg a haladás, hanem mindenféle érzelmi jelenetek.
Viszont Bikkfa új lak után néz. És keresi azt a kis pécsi ingatlant, ahová talán véglegesen bele is költözik.

"Halál, dögvész, rothadás!"

A sikondai "túlélő tábornak" most egy kiadós nátha a következménye. Tegnap egész komoly lázzal fetrengtem, most meg úgy érzem, mintha többkilós súlyokat akasztottak volna a veséimre. Ennek ellenére mivel muszáj órát tartok itt is, ott is; természetesen a belem már kezd kifelé állni a testemből és még ragozhatnám.
De nem teszem, viszont elmesélem, hogy ma a TO-n megtudtam, hogy hülye vagyok. És nem, nem az a tanterv vonatkozik rám, aminek a kódját a nevemhez rendelték az egységes tanulmányi rendszerben. Hogy, akkor mégis milyen tanterv, azt nekem kell kideríteni, hiszen azt, kábé hat éve megkaptam nyomtatott formában is. Szóval most majd kereshetek. Mert a TO ezt nem tudja kideríteni a saját kis aktáiból. Mert a TO nem foglalkozik az egyetemisták tanulmányi ügyeivel. Csak halkan merem megkérdezni, akkor mégis mi a ló*****-al foglalkozik?
Mindezek után itthonról felhívok egy telefonszámot, amiről azt hiszem az esti tréningért felelős srácé, kérdem te vagy az "Pista", mire ő, hogy igen. Elpanaszolom neki náthakórságom, megértően hümmög, majd közli, hogy ő ugyan "Pista", de nem tart semmilyen tréninget este. És szerinte nyugodtan hagyjam ki. Ehhez képest a valódi "Pista" eléggé megsértődött, hogy ki szeretném hagyni a tréninget.

A cím egyébként idézet Bambikától...

Már előre...

félek, hogy mi lesz ma este. A színházi tréning a múlt héten is péntekig elhúzódott, mármint, hogy a kiheverése. Régen volt már az arcizmom izomlázban, de a múlt szerdán megint összejött. Kiváncsi kezdek lenni, hogy ma vajon melyik izomcsoportom terhelődik túl. Panasznak tűnhet, de valójában nagyon örülök. Hiányzott a mozgás. Erre tegnap a teremben ébredtem rá. Valahol a fekpad és a tárogató közt, belémnyilaltt a felismerés, hogy ez jó ideje kimaradt az életemből, pedig milyen jó is tud lenni, mikor az ember csak úgy eldől este sajgó izomhelyekkel, és meg sem mozdul reggelig.

Grátisz testmozgás, hogy a hétvégén a nagymamám régi derítőjét lapátolhatom tele földdel. Nem teljesen világos, hogy miért fontos. Ha igaz, a házat eladtuk, akkor meg nem a mi dolgunk. Meg is kérdem apámat, hogy miért is van szükség erre...

Lassan ideje lesz nekikezdeni a készülődésnek. Kedves egy óra múlva vár az egyetemen, és a hajam úgy áll szerte szana, mintha belenyúltam volna a konnektorba. A szájszagot meg ne is említsük!

Éljen a bizonytalanság!

Kedden "állás-interjún" voltam. Azért az idézőjel, mert valójában csak szőrmentén beszélgettünk erről-arról a főnökkel, és nem mondanám, hogy különösebben vizsga szitu lett volna. Aztán a délutáni próba alatt már éreztem a nyakam körül a hurok szorítását. Tegnap egy újabb gyakorlat volt soron, amit a jelek szerint elég jól abszolváltam, viszont ma hiába mentem be úgy, hogy "na, akkar beszéljük meg, hogy mennyi az annyi", a főnök rendkívül elfoglalt, ezért a végső amment majd csak a jövő héten hallom meg. Hogy ez vajon az alkalmazásomat jelenti e majd, arról foggalmam sincsen. Kedves biztatgat, hogy, ha ennyire jófejek amúgy velem, és koccintunk a főnökkel, amikor véletlenül összeakadunk a városban, akkor nem lesz semmi gáz. Én azért nem vennék még rá mérget. Szóval tessék szorítani!

És "most egy kis más", ahogy tanult (később FKgP szóvivő és cicababa) újságíró kolegínám mondaná: átkerült a piros sarok-kanapé az új Bikk-lakba, mely innentől kezdve már visszavonhatatlanul Bambi-kuckó is. A sarokkanappé sajna nem fért bele a kamerába, de a rajta trónoló Boog igen.